Steven Seagal dublőrje

Amikor börtönbe kerülsz, ráadásul váratlanul (és nekem elég váratlan volt) akkor először fel sem fogod.  Az hiszed, ez egy rossz vicc. De elég hamar rájössz: ez nem vicc, mert senki sem nevet. Aztán  megpróbálsz természetesen  viselkedni, ne lássák rajtad, hogy félsz. Pedig félsz. Aztán rettegsz. Próbálsz erősnek látszani, mert láttad a filmekben, hogy ezt így kell. Ettől persze röhejessé válsz, pont mint egy Steven Seagal paródia,  mert ott senki sem erős, csak mutatja. Úgy esnek össze mint a bot, hidd el, láttam. Aztán ezek a viselkedésformák váltogatják egymást egy ideig, az „erős vagyok” mutatása, a félelem, a röhejessé válás és a rettegés.  Ha ezeken túl vagy jön a következő fázis: a tudomásul vétel. Vagy az elfogadás. Nekem az utóbbi sosem ment. Együtt éltem vele, tudomásul vettem, de elfogadni, mint egy tál pitét, sosem tudtam. Talán ez volt a szerencsém. Vagy nem. Ha elfogadod: azonosulsz, ha nem:belehülyülsz.  Aztán nem marad más, mint a beletörődés. Egy idő után már nem lázadsz (nem is tudsz), nem keresed a „miérteket”, simán beletörődsz, és csak egy dolog motivál. A túlélés. Sosem gondoltam volna korábban (pedig már akkor is a lemez B oldala forgott) hogy az ember túlélő ösztöne ilyen mérhetetlenül erős tud lenni. 

A túlélő ösztönöd valószínűleg túlél téged is