V. Fejezet: A lovagok, kik azt mondják NNI!
Csúf, borongós, viharos széllel és záporokkal terhelt nappal búcsúzott 2010-ben a tavasz. Simon úgy gondolta, ennél ideálisabb körülmények nem kellenek egy szabadtéri grill-partihoz. Tudják, mi kell egy szabadtéri grill-partihoz 80 Km/h-s szélben és zuhogó esőben? Faszén, szabadtéri grillsütő, sütnivaló dolgok, meg kb. egy liter pálinka. Meg olyan 4-5 liter bor.
Biztos, ami biztos.
A parti végeztével Simon aludni tért, bár ezt élettani értelemben ájulásnak is nevezhetnénk. Egy órát alhatott mikor kedves, ámbár hívatlan látogatók érkeztek.
- Mi vagyunk a lovagok, akik azt mondják, NI! – és tényleg ott voltak, nem csak úgy mondták.
Annyira ott voltak, hogy még Simon is csak egyszer látott valakit, aki annyira ott volt, de az sem volt ott annyira.
Az ám.
Nagyjából húszan lehettek a 15 m2-es helységben. Ha leszámítjuk a bútorzatot, amire azért nem álltak rá, akkor kb. 0,5 m2 jutott egy lovagra.
Most mondják, ott nyomorogtak szegények.
Teljesen egyformán voltak öltözve, ami meglehetősen szegényes ízlésvilágról tanúskodott, mindegyiken sí maszk volt, Simon logikai alapon, arra a következtetésre jutott hát, hogy csakis síelő turistákat szállító autóbusz tévedhetett el és útbaigazítást szeretnének kérni.
Miért? Maguk mit gondoltak volna?
Síeléshez szokatlan volt azonban a felszerelésük.
- Talán a sífutó-lövészet sportág hódolói? – kérdezte Simon.
- Mi vagyunk a lovagok, akik azt mondják, NI!!! – ismételték előzékenyen.
Úgy gondolták, hogy Simon nagyot halló, mert ezek a szavak már 90 decibellel hagyták el szájüregeiket.
- Nézzék uraim! Az rendben van, hogy önök síelni indultak, bár felszerelésük kissé szokatlan, az is rendben van, hogy szeretnék megtudni, merre van az arra. De ez az ordibálás kissé szokatlan formája mindennek.
Persze az „uraim” megszólítás, csak egy – teljesen felesleges – udvariaskodó gesztus volt, mert ezeknek annyi közük volt az úr szó valódi értelméhez, mint kurvának a jámbor élethez, már ha szabad ezt a kissé szalonképtelen, de a helyzethez illő kifejezést használnom.
Inkább suttyó tahók voltak.
Az ám.
- Mink nem síelők vagyunk, baszd meg!! - zárta le az eszmecserét az egyik lovag. – És most meginvitáljuk magát egy jó kis szülinapi partira, a mi rezidenciánkra!
- Az már mindjárt más. Akkor, uccu neki, szaladjunk, hadd lobogjon a hajunk!
Mégis szorult beléjük némi udvariasság, mert négyen kísérgették saját lakásában, sőt még azt is előzékenyen végignézték, ahogy felöltözik. Még a csúnyáját is látták.
Jó mi?
Odakint a nappaliban is voltak vagy húszan, de ez a helyiség lényegesen nagyobb volt az előzőnél, így jóval kisebb volt a népsűrűség. Az egy négyzetméterre eső IQ még így sem lehetett több 87-nél, ami csak eggyel több, mint a karalábéé. Hát most mondják, lehet egy ilyen invitálásnak ellenállni?
Simon felesége ott állt a nappaliban és nem tűnt túl boldognak. Szomorú volt.
Simonnak volt egy olyan érzése, hogy ez a parti hosszabb lesz, mint elsőre tűnt, szeretett volna elköszönni a feleségétől , e célból kérdő jellegű lingvisztikai fordulattal hozakodott elő, ám a lovagok ezt egy nagyon határozott és rövid „NEM” szócskával intézték el.
Mondom én, igazi suttyó tahók voltak.