Fent álltunk a hegytetőn, alattunk álmosan terült el a város. Egy óra telt el, vagy fél nap, már nem tudom, mindenesetre kezdett szürkülni. Itt-ott már bekapcsoltak a köztéri lámpák, másutt még ellenállt a fény a sötétnek.
Innen fentről csendesnek tűnt, mozdulatlannak, de tudtuk, hogy a mégis valahol belül mocorog az élet.
A város, ami a lábunk előtt hevert.
Prostituált ez a város, gyűlölöm mikor kielégít.
Csak a csend törte meg a hallgatást, a város zaja az erdő neszeit.
Aztán a meditatív csendbe újabb rést ütött Garfunkel böfögése.
- Há’ – mondom – ez derék.
Hosszú szótlan percek ismét.
- Te Simon! Mégis mekkora időtáv, amit így emberi léptékkel be tudsz látni?
- ???? –
- Hát, hogy kérdem. mennyi időnek kell ahhoz eltelni, hogy azt mond: jó, ez volt, de már máshogy lesz.
- Mittudomén! – és tényleg, fogalmam sem volt. Mennyinek? Fél évnek, hatnak, vagy harmincnak? És egyáltalán mi jelentősége van?
- Na, de azért mondj valamit, mennyi? 5 hónap vagy tíz év? Mennyi?
Mondom, csöndesnek tűnt a város, de belül feszengett.
- Jó, hát mondjuk 25 évnek.
- Na látod! Addigra ezek itt- és lemutatott, a csöndben nyüzsgő hangyabolyra – ezek, mind halottak lesznek addigra. És akkor már mit számítanak a mögöttük lévő évek? Kit fog addigra érdekelni ez az egész. Kit érdekel majd addigra, hogy mi volt veled, velem, Régionálissal, Méhésszel vagy Ruca Fasza ekf-el?
- Mondjuk tényleg senkit.
- Na, hát ezt mondom. Akkor mit is számít ez az egész?
- Semmit. Tényleg mind halott lesz addigra.
- Na látod, pont mint mi.
Ja, pont úgy...