III. Fejezet: Hova tűntek a dolgok

(A fejezetek egy más utánisága nem követi az események időbeli sorrendjét. A harmadik fejezetet a második után írtam, ezért lett harmadik, de időrendben nem követi az előzőt. Persze azért összefüggés van köztük, mert minden mindennel összefügg. Az ám. Ha valaki mindenképpen időrendbeli sorrendbe akarja tenni a fejezeteket, hát tegye. Attól még nem lesz jobb semmi. Én mondom.)

(Szép kis fejezet ez, mindjárt zárójeles gondolattal kezdődik, aztán itt van utána egyből még egy, pont ez, amit most írok. Most mi lesz?)

Tudják mi az, hogy intézmény? Először is nagy. Akkora nagy, hogy majdnem hogy egy macskánál is nagyobb. Másodszor meg az a dolguk, hogy az éppen aktuális állami berendezkedés megbízása alapján bizonyos feladatokat lássanak el. El is látnak. Jó messzire. Annál messzebb már csak a kezük ér.   Ez, amiről itt szólni fogok ez is egy ilyen intézmény, kertészet és faiskola, neve is erre utal: Préri És Tundra És Egyebek, rövidítve PÉTÉE.

He-he.

Mondom, faiskola, full tele gyökérrel.

 Aztán egy nap eltűntek a dolgok. És nem tudta senki hová lettek a dolgok. És mindenki csak járkált fel s alá, azt kutatva, hol lehetnek valójában a dolgok.

Simon és Garfunkel pont  sétálgattak a PÉTÉE épülete előtt, mentek a raktárbázisra. (Hogyhogy  hol? A raktárbázis a raktárbázison van.) Egyszer csak egy kósza fénysugár megcsillant valamin, épp Garfunkel lába előtt, lehajolt hát, kezébe vette és kifejezéstelen tekintettel nézegette. Még a nyála is folyt.

-         Te Simon! Ez a dolog, amit itt tartok a kezemben, ez itt, szóval ez, szerinted ez mi ez? Vagy sem?

-         Hát azt én meg honnét tudjam? – tudta egyből honnan Simon, akinek tekintete, ha lehet még Garfunkelénél is kifejezéstelenebb volt. – De biztos, ami kincstári, vigyük be a PÉTÉE épületébe, ide ni, látod?

Azzal a lendülettel nekiszaladtak egy üvegajtónak. Kurva fotocella.   

-          Zára van, bökd meg!

-          Ja, zárva. Na, akkor menjünk, igyunk egy unicumot.

Ám ekkor valaki belülről, megfelelő tempóban közeledve a fotocella hatókörébe került, és lazán kisétált a szétnyíló üvegajtó szárnyai között.

-          Nincs ez zárva, bökd meg!

-          Ja, nincs, csak  belülről nyílik.

Ennek az apró incidensnek semmi köze nem volt ahhoz, hogy mindketten másnaposak voltak.  Én mondom: semmi. Útjuk egyenesen a Dolgok Kezelésére Szakosodott Operatív Osztályra vezetett, kopogtattak.

Lábbal.

-          Tessék! – szólt ki egy hang, mert nem volt semmi dolga. Hogy is lehetett volna, mikor pont azok voltak eltűnve. Simon és Garfunkel beléptek hát és egymás szavába vágva, szinte egyszerre mondták:

-          Találtunk itt egy dolgot, itt a ház előtt, oszt  idehoztuk. Oszt jónapot!

-          Ja – tette hozzá Garfunkel, miközben másnaposságtól gyöngyöző homlokát törölgette, és kínzó hascsikarását igyekezett férfiasan kezelni  – és kéne egy kávé, meg elszívnék egy cigit.

-          Megkínálhatom az urakat, de előbb lássuk magát A Dolgot!

Simon elővette és odatartotta az osztályvezető orra elé, aki apró termetű volt ugyan, de ő az orrával  mégsem  látott, így berogyasztotta a térdét, hogy látótérbe kerüljön ez a valami, bármi is légyen az.   Ettől pont úgy nézett, mint aki pupizni készül. Nem okozott csalódást. Én mondom gázos egy helyzet volt. Scheise egal.

- Jajj, jajj és még egyszer jajj, sőt még egyszer! JAJJJ! – lelkendezett az ember. – Hát ez a miénk pont ez.

-          No, pont ezért hoztuk, mert mi nem tudtuk, hogy kié-e  vagy sem. Én viszont inkább egy unicumot kérek, meg virslit mustárral – tette hozzá Simon.  Az osztályvezető csak nézte a dolgot, nézte néma áhítattal. Nézés közben így beszélt:

-          Tudják uraim, mostanában sűrűn eltűnnek a dolgok. És nem tudja senki hová lettek a dolgok. ÉS mindenki keresi, hogy hol is lehetnek valójában a dolgok.  De hagyjuk, hozom a kávét, az unicumot meg a virslit mustárral. Addig gyújtson csak rá.

Amíg oda volt, Simon és Garfunkel is szellentett egyet – egyet, de ez utólag már nem bizonyult olyan jó ötletnek, mint elsőre tűnt.

Én mondom igen rossz ötlet volt.

Kisvártatva visszatért egy tálcával, rajta az italok, meg tányérban mustár, mellette meg ilyen kékes – lilás színű töpörödött izé.

-          Ez meg mi?! – kérdezte Simon, olyan hangerővel, hogy az nem volt halk.  Kiegyenesedett karjával, mely egy mutatóujjban végződött a tányérra bökött. – Ez! Ez  itten micsoda?!

-          Sajnos virsli nincs, de hoztam egy kis aszalt szilvát.

-          Aszalt szilva mustárral? Na, gyere Simon, menjünk innen! Itt valami nem stimmel.

    Április volt ekkor. Krisztus után 2008-ban.

    Hogy mennyire nem stimmelt valami, az csak később derült ki. Kb. két évvel később.

    Én mondom: kurvára nem stimmelt.