Egy késő nyári nap délutánján ültünk a tóparton és szemléltük a vizen kószáló hajókat. Régionális, Garfunkel és én.
Régionális költői hangulatban volt, amit abból láttunk, hogy pajeszt növesztett.
- Tudjátok fijuk, én olyan vagyok mint egy teherhajó. Nem is, inkább egy komp.
Csak néztünk, és hallgattunk. Ebből megen mi fog kisülni.
- Valakik szólnak – bökött újjával felfelé – hogy menjek el ide, vagy oda, amit ott találok azt pakoljam fel, és vigyem el nekik. Nem csinálok semmit, csak odaúszok a mondott helyre, kisöpröm még a padlást is, azt elviszem oda ahova kérik, ott meg lepakolom. Csakhogy – és ebben van a lényeg fijuk – amikor lepakolok, akkor ők (és itt megint felfelé bökött) nem tudják, hogy pontosan mit hoztam el, csak kb., és ezért aztán egy-két ezt, azt megtartok. Azokat leviszem a komp csak általam ismert rakterébe, és kész, onnantól kezdve az már az enyém. Na ilyen vagyok én, egy komp.
- Ez tényleg nagyon költői – mondtam – de most mennünk kell. El, a raktárbázisra. Vagy bárhova, csak innen el.
Útközben nem szóltunk egymáshoz.
Ha már költészet, tudok egy jobbat:
„Pihen a komp, kikötötték
Benne hallgat a sötétség”