Savanyú bor

- És most mi legyen? – törtem meg a hosszú csöndet, ezzel a roppant hétköznapi kérdéssel, miközben nagyot szürcsöltem a boromból.

A bor savanyú volt és meleg, én meg már nem voltam szomjas. Egy huncut  borcsepp végiggördült a poháron, életünk lenyomatát képezve a piszkos abroszon. Holnap kimossák, eltűnik a folt, a ma este emlékével együtt. Életünk ma esti lenyomata egy szupertitkos mosószerrel vegyülve végül a lefolyóban köt ki.

- Hogy, érted azt, hogy, mi legyen? – kérdezett Garfunkel visszakézből.

- Hát csak úgy.  Nyilván nem lehet úgy mint eddig. – Mondjuk ebben egyetértettünk.

- Majd csak lesz valahogy – válaszolt végül kényszeredetten Garfunkel, undorodva nézve savanyú boromat, meg a félig megszáradt borcseppet a piszkos abroszon.

Azzal felállt, és átadta testét a félhomálynak, WC-re igyekezett vagy haza, az nem volt azonnal világos. Mindenesetre három évig nem láttam azután.

Szerintem nem  WC-re ment.

A borcsepp meg szemtelenül vigyorgott vissza rám az abroszról. Mondjuk ez is valami, bár jóval kevesebb, mint amit elsőre vártam. Ott maradtunk egy darabig, én, a magány,  a savanyú bor, a borcsepp, meg a retkes abrosz. Így ötösben múlattuk az időt, míg el nem untam, és én is inkább odébb álltam.

- Biztos haza ment – gondoltam.

Nem csináltam éppen semmit, úgyhogy elkésni sem tudtam sehonnan. Miközben távolodtam, a lépteim megfontoltak voltak, mintha valami célom lett volna velük, de  nem volt. Csak próbáltam megfontoltnak tünni, pedig ez nem volt több egyszerű céltalanságnál, és van az,  mikor a kettő között szinte semmi különbség nincs. Nem a cél hiányzik ilyenkor, hanem inkább a motiváltság, de ezt akkor még nem tudtam, csak évekkel később jöttem rá.

A városka közepén volt egy kis folyószakasz, rajta két gyaloghíd, egymástól 200 méterre. Az halványan derengett, hogy úgy találok vissza a szállásra, ha a folyó a bal kezem felől van, aztán átmentem a hídon, és ismét balra fordultam, hogy jó irányban maradjak a folyóhoz képest. Majd át a másik hídon és megint balra. Így köröztem kb. fél órát, mire rájöttem, hogy a hídon átérve jobbra van a szállás.

No sebaj, legalább kiszellőzött a fejem.

A következő két nap is így telt el, savanyú és meleg borral, piszkos abroszokkal, de Garfunkel nélkül. A negyedik nap, pont mire elfogyott pénzem, sikerült kiinnom a kocsmárost a készletéből, úgyhogy elégedetten állapítottam meg, hogy az erőforrások beosztása optimálisra sikeredett. Aztán dúdolgattam a Rolls Frakció egy régi dalát.

„Ó de rohadt egy délután

Csak szívom a bagót egymásután

S mire elfogy mint a levegő

A barátainknak szárnya nő”

A gyomrom meg iszonyatosan égett közben.